Távol-Kelet

Tanárnéninek jelentem, a házifeladatot megcsináltam! - kiáltottam fel szombaton, miután némi alkohol elfogyasztása döbbenetes módon bomlasztóan hatott az összefüggő gondolkodásnak nevezett szuperképességemre, és egy baráti beszélgetés során a témát a nőkről hirtelen az olimpiára tereltem. Pénteken (2008.08.08. 08:08 PM) ugyanis megnéztem a XXIX. Olimpiai Játékok megnyitóját. Jómunkásember-létemnek köszönhetően természetesen felvételről, este. Az élmény maradandó nyomokat hagyott bennem, egyrészt, mert ez volt az első olimpiai megnyitó, amit életemben láttam, másrészt pedig, mert egyedülálló látványvilágot tárt elém. Mondjuk, tekintettel lévén fokozott érdeklődésemre a távol-keleti országok iránt, nem meglepő, hogy dermedt csodálatra késztetett a megnyitó, akárcsak kíváncsi csivavát a komótosan felé haladó úthenger látványa.

Három nap távlatából a varázs lassan elmúlik, a színek visszatérnek a retináim által közvetített képbe, és az agyi funkcióim is lassan, szépen, egymás után újraindulnak. Ennek pedig egyenesági következménye a gondolkodás nevű cselekvés elindulása, ami kicsiny hazánkban immáron 18 éve nem büntetett cselekmény (bár társadalmi elismertsége továbbra is kétséges). A gondolkodás pedig rövid időn belül addig fajult, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogyan is sikerült Kínának egy ilyen rendkívüli, szó szerint kolosszális Olimpiát összehozni. Nos, az információ, melyet e témában találtam - bár nem mondhatnám, hogy a meglepetés légkalapácsként súlytott le pihegő mellkasomra -, alapjaiban rengették meg a lelkem mennyei békéjének terét.

Kínával kapcsolatban mindig egy fura kettősség uralkodott bennem. Egyrészt csodálom ezt a nemzetet kultúrája, történelme, és az elmúlt néhány évtizedben végrehajtott gazdasági fellendülése miatt. Ugyanakkor pedig sajnálom, hogy a kormánya olyan, amilyen (még nekünk sincs).

Vegyük most kimondottan az olimpia előkészítését. A hivatalos olimpiai honlap cikkei szerint az eleddig vidéki, elmaradott körülmények között élő kínaiak ezreit (khm...) telepítették ki a jelenlegi olimpiai város területéről, ezzel mintegy szívességet téve nekik, hiszen korrekt módon kompenzálták őket az elvesztett lakásuk miatt, ráadásul mostantól városlakónak számítanak, innentől tehát megilletik őket olyan jogok/juttatások, melyek a vidékieket nem.

Hohó! Álljunk meg egy percre, tanár úr! - harsan fel egy hang gyermekkorom emlékei alól, és szinte látom Grétsy László hajat nagy mértékben mellőző kobakját megcsillanni a pekingi szmogban, elnézést, párában. Szóval mostantól vidéki barátaink már városiak és ezzel előléptek a társadalmi ranglétrán? Mostantól már embernek számítanak? Most már akár pofán is vághatnak, ha lóháton épp arra baktatva, félvállról odavetem nekik: Hé, paraszt! melyik út megyen itt az Olimpiára?

Naszóval, a cikket olvasva előbújt belőlem a kisördög, és háromágú vasvillájával elkezdte böködni a billentyűzetet, mire a Riporterek Határok Nélkül (RSF) nevű szervezet idevágó oldala ugrott elő a képernyőmön, ami aztán elsújtá villámit dörgő fellegében azon nem titkolt céllal, hogy ezzel kis füstölgő hamukupaccá változtassa a fenti hivatalos közleményt.

Történt ugyanis, hogy Peking Chaoyang kerületében jónéhány helyi lakos 12 napon keresztül ülősztrájkot folytatott egy ingatlanfejlesztéssel foglalkozó cég irodája előtt, miután a cég a helyi kormányzati szervekkel karöltve elkezdte kilakoltatni a környék lakóit, hogy házaik helyén csodálatos olimpiai parkot építsenek. No persze valahogy a terveken még olimpiai parkként feltüntetett ingatlanból hogy-hogy nem golfpálya lett néhány exkluzív hotellal és hercig kis luxustársasházzal, de ez mellékes. Mint ahogy az is, hogy a helyiek valahogy nem kapták meg kényszerűen elhagyott lakóingatlanuk ellenértékét, holott az papíron ki lett nekik fizetve. A közember (még nem városi, még paraszt, másodrendű polgár, ha polgár egyáltalán és nem csak egy rizstermelő droid fentről nézve) tehát tüntet, sztrájkol, próbál kiállni az igazáért, mert az ember csak tisztes távolságból nézve "türelmes kínai" vagy "individualista amerikai", neadjisten "öntudatos európai", közelről az ember... tadaaam: Ember! Küzd és közben bízva bízik. Esetünkben abban, hogy nem viszi el a rendőrség valami fantáziadús váddal, hogy aztán néhány év kényszermunkával és elektrosokkos-gumibotozós átneveléssel engedelmes kis dolgozóvá alakítsák. Szíve legmélyén talán még abban is reménykedik, hogy mégiscsak megkapja a neki járó pénzt és vehet egy kis lakást valahol máshol, kis szerencsével egy korrektebb, szabadabb, "jogállamibb" országban.

A szomorú a témában az, hogy az ellentmondások, amik a kínai kormány által kiadott "nyolckincs-ízű" közlemények és a "csípős-savanyú" valóság között állnak, valahogy nem jutnak el az olimpiát néző néhány milliárd nézőhöz. Az arctalan kisember hangját elnyomja az ezernyi dob szava és a stadionban ünneplő tízezrek tapsa. Ha pedig egy különösen éles felkiáltás mégis túlharsogná ezt a kakofóniát és eljutna ide, Nyugatra, a szabad világ polgárainak nagy részét védelmező negligencia-páncélon akkor is oly reménytelenül kenődne szét, mint közönséges házilégy (Musca domestica) a szembejövő kamion szélvédőjén. Sokkal könnyebb a csillogót, a szépet nézni, és elhinni, hogy a világ csupa móka, kacagás, színörvény és karnevál.

Egy kérdésem maradt csupán:

Tudja valaki, mi van most Tibetben?