Távol-Kelet

Íme, kedves Olvasóm, nagyjából egy év múltán visszatértem, mint egy kib*szott messzire eldobott bumeráng. Az elmúlt időszakban R2D2-t megszégyenítő módon dolgoztam, mialatt a kreatív gondolkodás nevű szuperképességem sajnos egy pöttyet elcsökevényesedett. Ennek az áldatlan állapotnak azonban most vége, szellemem magasan száll a szelek szárnyán, és ünnepélyesen esküszik, hogy ez volt az utolsó ilyen erőltetett, közhelyes alliteráció, amit monitorra vetett. Ebben a cikkben legalábbis.

Visszatérésem örömére egy minden humort és elmés szófordulatot nélkülöző történettel készültem. Az alábbi történet alapja valós, és a történetben talán ez a legmegdöbbentőbb.

1945. Augusztus 6.

Tsutomu Yamaguchi úr, 29 éves mérnök üzleti útra érkezik főnökei megbízásából Hiroshimába. Reggel negyed kilenckor leszáll a villamosról, és miközben körülnéz, a fülét megüti egy közeledő repülőgép motorjának hangja. Mivel már megszokta, hogy a légitámadásokra mindig figyelmeztet a légiriadó szirénája, nem is nagyon foglalkozik vele, különben is, Hiroshimát a háború kitörése óta egyszer sem érte még légitámadás, miért pont most? És különben is, a bombázások - a rádióból hallotta - mindig éjszaka történnek, nappal csak felderítő gépeket lehet látni az égen.
Aztán baljós, fütyülő hangot hall, majd alig egy perc múlva a napot is elhomályosító fény gyúl a város felett, csupán néhány kilométernyire onnan, ahol ő épp áll. A fényt hatalmas robaj követi és elképzelhetetlen forróság, Yamaguchi pedig magatehetetlenül fekszik egy oldalára dőlt, feketére szenesedett villamoskocsi mellett.
Mikor néhány perc múlva magához tér, elsőként a fájdalom tér vissza a tudatába, aztán lassan rájön, hogy nem lát és a bal fülére megsüketült. A ruhái a forróságtól beleégtek a bőrébe, a fájdalomtól nem tud mozogni, csak elgyötörten nyöszörög. Lépteket hall, bár inkább csoszogásnak tűnik, mintsem lépéseknek. A látása lassan visszatér, először csak foltokat, árnyakat lát, aztán az árnyaknak alakjuk lesz és színük, és Yamaguchi azt kívánja, bárcsak nem látna. Körülötte elszenesedett, még parázsló épületgerendák, az úton megfeketedett holttestek, mégis, a legborzasztóbb a léptek zajának tulajdonosai. Emberek, férfiak és nők egyaránt, nem lehet őket egymástól megkülönböztetni az égésektől és a vastagon rájuk rakódott hamutól. Egyikük, talán egy férfi, Yamaguchi mellett botorkál el, szemében kétségbeesés, a karjai üszkös csonkokban végződnek, de mintha észre sem venné. Nem látja őt, talán senkit sem lát, csak haza akar menni, biztonságban lenni. Még megy néhány métert, majd nem messze Yamaguchitól összeesik és nem mozdul többet.
Néhány óra múlva Yamaguchit önkéntesek szedik össze, tábori kórházba viszik, megmosdatják, sebeit ellátják, bekötözik, majd egy, az egyik óvóhelyen eltöltött gyötrelmes éjszaka után elindul vissza a belvárosba, a vasútállomásra, hogy elhagyja ezt az elátkozott várost.

1945. Augusztus 9.

Yamaguchi úr tegnap érkezett haza Hiroshimából és most megviselten bár, de kötelességtudattól hajtva munkára jelentkezik a Mitsubishi Heavy Industries központjában. Épp a főnökének tart beszámolót a Hiroshimában átélt borzalmakról, amikor - mintha csak megelevenedne az épp elmesélt történet - újra egy nap ragyog fel a város felett, vakítóan fehéren, majd megremeg az épület, ahogy a lökéshullám megérkezik. Az ablakokat bezúzza a robbanás, apró üvegszilánkok szállnak mindenfelé, és Yamaguchi csak azért imádkozik, hogy mihamarabb meghaljon. Az ősök szellemei azonban, úgy tűnik, ezúttal is megóvják őt, hogy egyike lehessen azoknak a keveseknek, akik ott voltak és túlélték az emberiség történetének két leghatalmasabb tömeggyilkosságát. 

 ...

Yamaguchi úr ma 93 éves, bal fülére véglegesen megsüketült, tolószékhez van kötve és küzd a testét emésztő rákkal. Felesége rákban halt meg, amit az atomtámadások utáni radioaktív eső okozott, egyik gyermeke szintén a rák áldozata lett. Ő pedig kitartóan harcol azért, hogy a világ ne felejtse el Hiroshimát és Nagasakit; hogy soha ne ismétlődjön meg ez a szégyenletes bűntett.