Nem tudom, közületek volt-e valaki úttörő, én megúsztam, bár kisdobosnak még besoroztak. Akkoriban picit furcsállottam, hogy a kisdobosok nem kapnak dobot. Se kicsit, se nagyot. Pedig már arról vizionáltam, hogy helyes kis kék nyakkendőben, fehér ingben és kék sortgatyóban, továbbá szigorúan térdig felhúzott fehér zokniban fogok masírozni, miközben "trombita szól és dob pereg." Ez utóbbit pergetem én persze. Nos, ezen elgondolást tovább gördítve képzeltem azt, hogy veres nyakkendős bajtársaim, akikre felnéztem (minimum fizikailag), szó szerint úttörők voltak, vagyis mentek és törték az utat. Pontosabban a földet, hogy út legyen belőle. Na, aztán ebből (is) kimaradtam.

Nem úgy kínai barátaink, akik az úttörést nagyon komolyan véve bejelentettek némi vidékfejlesztési tervet a közeli (értsd 2 éven belül) jövőre. Ezek szerint az útépítés frontján világrengető tettet fognak végrehajtani és potom 24 hónapocskán belül lefektetnek háromez... háromsz... háromszázmi... szóval 300,000 km-nyi utat. Istenem, ha ezt Szalacsi bácsi hallotta volna. Ehhez képest a zoxigén sehol nincs. 

Azért gondoljunk bele. Kína nagy ország. Egyesek szerint olyan nagy, hogy felmerül a kérdés, talán valamit kompenzálni akar ezzel a robosztus megjelenéssel. Fene tudja, majd ha egyszer találkozom Hu Jintao-val, megkérdezem tőle. Aztán legfeljebb életfogytiglani villamosszékre ítélnek a pofátlan kérdésért. No de sikerült elkanyarodnom a fő csapásvonaltól. A kínaiak utat építenek. Sokat és hosszút. Bele a nagy kínai vadonba. (Vigyázat, iróniaveszély!) Az útépítés célja az "új szocialista vidék" képének kialakítása. Vidám földművesek integetnek a rizsföldekről az arra autózó új középosztálybelieknek, és a körzeti pártmegbízott elégedetten dől hátra karmazsinvörös dolgozószékében. A vörös-mandarin idill...

Egyetlen apró bökkenő van ezzel a mesés kommunista álomképpel. Az, hogy az utak nyomvonala speciel pont rizsföldeken és falukon vezet keresztül. No persze ez nem fontos. Mert a Népköztársaságban, a munkások és parasztok utópiájában a következő párbeszéd sajnos nem az irónia szülötte:

"Na, akkor erre megy az út." - húz egy szép, majdnem egyenes vonalat szabad kézzel Teng, a vidékfejlesztési bizottság főmegbízottja, és büszkeséggel szemléli művét.
"Főnök, nem akarok közbeszólni, de pont keresztülhúzta a vonalat azon a falun. Ott. Látja? Pont áthúzta a nevét." - jegyzi meg félénken Leng, a hű segéd.
"Hja, tényleg. Hát, ha kihúztam a nevét, akkor annak a helynek nincs is neve. Ha pedig nincs neve, akkor nem is létezik. Mit kérsz ebédre, kacsát vagy marhát?" - válaszolja nemtörődöm lazasággal Teng.
"Hát, ha választhatok, akkor kacsát." - vonja meg vállát Leng, és felveszi a kabátját.
Ezután Teng és Leng elmennek ebédelni, és miközben ők a kantin környékén teng-lengenek, a katonaság kitelepít 10.000 embert a nyomvonalról és környékéről. Kompenzáció nélkül. Esetleg egy-egy jobb neveltetésű legénytől kapnak a parasztok némi gyomorszájon vágást (fakultatívan választható a puskatussal püfölés is), mert azért az mégsem járja, hogy csak elvesznek és nem adnak semmit.

Igen, arrafelé így mennek a dolgok. Párezer ember persze megszívja, de nagyon, egy milliárdos országban ez azonban még egy statisztika lábjegyzetének is édeskevés, nemhogy közfelhördülést kiváltó társadalmi hurutnak, így aztán tesznek is rá magasból. Meg aztán a közjó mindenek előtt.

Kína tehát fejlődik, rohamosan, útjába nem állhat semmi, legfőképp a saját népe nem. Az meg hol érdekli a városi lakosokat, hogy a nagy fejlődés menetszele lesöpri néhány paraszt fejéről a bambuszkalapot? Ők épp azzal vannak elfoglalva, hogy Shanghajban épp a seggük mellett próbálják elhúzni a Maglev meghosszabbított vonalát. Ha pedig a saját segge van veszélyben, arra már kivonul az isten adta nép az utcákra és tüntet. "No Maglevs!" - áll a szöveg a hároméves kisgyerek papírján. És van egy olyan érzésem, hogy az ő veséjüket csak azért nem simítja szelíden az ólmosbot és a puskatus, mert ott van a tüntetésen a Reuters meg még pár másik nyugati hírügynökség. Ahogy azt az egyik tervezőcég ügyvezetője is mondta: "Nagy-Britanniában, a Heathrow 5-ös termináljának megépítése során csak a közvéleménnyel való egyeztetés tartott annyi ideig, ameddig Pekingben a teljes új terminált felépítettük. [...] A demokrácia a hatékonyság ellensége."

Erre zárszóként csak egy másik idézettel tudok válaszolni:

"Senki nem állítja, hogy a demokrácia tökéletes és mindenre megoldást jelent. Sőt, állíthatjuk, hogy a demokrácia a legrosszabb államforma. Leszámítva persze az összes többit, ami eleddig kipróbálásra került."

Köszi Churchill, szeretünk...