Amikor ma reggel felkeltem nagy álmosan az amúgy meglehetősen nyikorgós ágyikómból (nem, nem kell messzemenő következtetéseket levonni, nem AZÉRT nyikorog... sajnos...), még nem gondoltam volna, hogy ma lesz szerencsém meghallgatni a nagy Kínai Népköztársaság himnuszát. Erre tessék, itt állok vigyázzban, kezem a szívemen, szívem a mellkasomban, mellkasom pedig büszkén dagad az ingem alatt, amelynek belsejébe értő kezek féltő gonddal hímezték a Made in China feliratot. Mármint az ingembe, nem a mellkasomba.

Itt állok tehát, és hallgatom a himnuszt. Kis h-val, mert a nagyot kopirájtolta Kölcsey. Hiába no, volt vagy 100 év előnye, jól ki is használta. Így kínai barátaink kénytelen-kelletlen, de saját himnuszuknak a sokkal szürkébb (illetve vörösebb) "Az önkéntesek dala"* nevet adták. Szövege pedig - mélyen megdöbbentő módon - harcra buzdítja az éneklő milliókat. Hallgatása közben szinte elfogott a nosztalgia. Stílusa és a hallgatóra tett hatása is a Szovjetúniót idézi. Egy muzikális (bocs, Miki) időbuborék, a harmincas évekből ittmaradt ereklye ez, mely pontosan ugyanazokat a szálakat pengeti meg a hallgató lelkében, amit az Internacionálé vagy a szovjet himnusz.

 *(eredetileg March of the Volunteers, de a szó szerinti fordítás hülyén hangzik)

...

Talán még emlékeztek, valamikor a kilencvenes évek vége felé felszakadt kicsiny társadalmunk frissen gyógyult sebe és előbuggyant belőle némi miazmás, bűzös gáz kíséretében egy "Best of Communism" című gennygombóc, hangszalagnak álcázva. Tele csupa-csupa műremekkel, melyek oly fényesre polírozták a II. Világháború utáni munkásparadicsom (hja, kicsi, piros, belül picit rohadt...) külsejét. Félreértés ne essék, én is megvettem és hallgattam is, és középiskolás fejjel önfeledten dúdoltam a fülbemászó dallamokat, és... hopp! Fülbemászó dallamok... Hmmm... Álljunk csak meg egy picit... Hiszen miért is tetszenek ezek a dalok szinte mindenkinek első hallásra? Lendületes, magával ragadó dallam, nagyzenekar, erőteljes hangú vegyeskar, az embert maga alá gyűri a belőle áradó dominancia, megadja magát a tömeg együttes énekének, és a második refrént már a kórussal együtt dúdolja.

És itt van az a bizonyos közmondásos eb elföldelve. Véleményem szerint egy totalitárius rendszernek jószerével elengedhetetlen kelléke az uralkodó rezsim által támogatott és formált muzsika. Lett légyen az himnusz, induló, vagy a fiatalokat megcélzó popzene, a cél mindig ugyanaz: benyúlni a hallgató lényébe a fülén keresztül, egy jóéjtpuszival csicsikálni küldeni az agyát és hízelkedő, meleg, kedves szavakkal megvezetni a szívét. Így születik a tökéletes pártszolga, oktatástól, kis piros könyvtől, régi Sokol rádiókból sugárzott pártzenétől agyilag és szívügyileg átmosva, hogy menetelhessen oktalan örömében a felvonuláson, ahogy barom vonul félsz nélkül a vágóhídra.

...

Picit elszálltam. Igen. Van rá okom. Nem nagy, de nekem számít. (Istenem, ezt a pár szót soha ne halljam lánytól...) Tanultam zenét. Szeretem is nagyon, folyton dúdolgatok valami dallamot, kollégáim nem kis derültségére. És épp ezért érint nagyon érzékeny pontomon, talál elevenembe, amikor a zenét, mint valami igavonó állatot, egy megkérdőjelezhető értékű cél szolgálatába állítják.

A zene legyen szabad.