Távol-Kelet

Vannak események, amikről nem tanulunk történelemórákon. Valahogy évről évre kimaradnak a tankönyvekből. Enyhe keserűséggel a hangomban akár azzal a közhellyel is előjöhetnék, hogy "a történelmet mindig a győztesek írják". És meg is teszem. Mert valahol erről van itt szó, kérem szépen.

My Lai. Tegye fel a kezét az, akinek mond valamit ez a név. Nem, nem a híres koktélról van szó, az a Mai Tai, és köze sincs Vietnámhoz. My Lai egy kis falu Da Nangtól délre. Legalábbis volt egészen 1967. március 16-ig. Ekkor ugyanis néhány amerikai katona tette tiszteletét az amúgy közismerten a Vietkongot támogató településen, minek hatására a falu nagyjából 500 fős lakossága kollektíve vette fel a "néhai" előnevet.

Mondhatjuk, hogy egyetlen falu pusztulása igazából még egy lábjegyzetet sem érdemel a történelemkönyvek lapjain, főleg annak fényében, hogy a 20. században ennél sokkal nagyobb vérengzések is történtek, ne feledjük Nankingot, Auschwitz-ot, vagy épp Ruandát. Nagy valószínűséggel ebben reménykedett az a néhány amerikai tiszt is, akik megpróbálták az alá a bizonyos közmondásos szőnyeg alá szépen, csendben besöpörni a vietnámi háború ezen kevésbé dicsőséges fejezetét. Elsőre ráadásul ez sikerült is nekik, de hála egy, mondom EGY amerikai közkatonának, aki, miután tudomást szerzett egy bajtársától erről a szégyenletes incidensről, nem fogta be a száját, nem nézett félre és sétált el a színről fütyörészve, mintha mi sem történt volna. Ehelyett lelkiismeretesen összegyűjtött annyi bizonyítékot az esetről, amennyit csak tudott, majd levelet írt (többek között) a kongresszusi képviselőjének, aki pedig sikeresen kieszközölt egy vizsgálatot az ügyben. Csupán ennek a vizsgálatnak (és az ezt követő hadbírósági tárgyalásnak) köszönhető, hogy kiderült, mi is történt valójában My Lai-nál azon a bizonyos márciusi napon.

Dióhéjban a történet. Az amerikai hadsereg úgy döntött, hogy csapást mér a Vietkongok helyi ellátó és logisztikai bázisára, mely akkoriban My Lai-ban volt található. Az eligazítást követően, némi tüzérségi "puhítás" után Calley hadnagy vezetésével megérkezett a gyalogság, akik bemasíroztak a faluba, ahol addigra már csak nők, idős emberek és gyermekek maradtak (hja kérem, előfordulhat, hogy a Vietkongnak feltűnt a bombázás és esetleg azt szűrték le belőle, hogy meg vannak támadva. Jééé...). Calley hadnagy viszont nem akart lógó orral hazabattyogni anélkül, hogy egyetlen egy sárga kis ördögöt sem lőtt le aznap, így úgy döntött, hogy márpedig azok az emberek, akik a faluban vannak, azok bizony Vietkongok, vagy legalábbis szimpatizánsok. A Vietkong pedig rossz, gonosz, a 60'-as évek Al Kaidája. Némi fejbenmatekozás után pedig arra az eredményre jutott, hogy akkor irtsuk ki a falu lakóit. Is. Úgyhogy fogták magukat, összefogdosták az embereket, 30-50 fős csoportokban odaterelték őket egy árok szélére, majd beizzították az M-60-as géppuskát... A vérengzést mindössze kb. 10-en élték túl a faluban, hála egy helikopterpilótának, Hugh Thompsonnak, aki látva az oktalan gyilkolást, leszállt a faluban és az egyik kunyhóban rekedt vietnámiakat gyorsan felvette a gépére és elvitte őket egy közeli amerikai tábori kórházba. Ezt a műveletet pedig úgy sikerült végrehajtania, hogy parancsot adott a helikopter géppuskásainak, hogy ha a bajtársai tüzet nyitnak a vietnámiakra, lőjjék le őket. A saját társaikat... Milyen nehéz lehetett kiadni ezt a parancsot? A pilóta a helyes dolgot cselekedte, a leghelyesebbet, amit abban a helyzetben tehetett. És az eredmény?
Nos, hős pilótánkat az amerikai hadsereg nemhivatalosan kiközösítette, őt és családját folyton zaklatta, míg a férfi csalódottságában az alkoholba menekült és szép csendben bele is halt. 1998-ban kitüntették hősiességéért. 30 évvel azután, hogy megmentette azt a 10 vietnámit a biztos halálból.
Eközben Calley hadnagyot először megfürdették a hősiesség dicsfényében, majd miután kiderült, hogy az a több száz fegyveres Vietkong, akit ő és a csapata tűzharcban(!!) megölt, valójában fegyvertelen civilek voltak, hadbíróság elé állították. Rábizonyítottak 22 rendbeli gyilkosságot és életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Ezt a fellebviteli bíróság 20 évre enyhítette, aztán pedig megjelent Richard "Igazság bajnoka" Nixon elnök, és "a közhangulat lecsitítása érdekében" (óh, Istenem, reped a billentyűzet...) elnöki bocsánatban, amnesztiában részesítette ezt a nemzeti hőst, hogy csak 3 évet kelljen háziőrizetben töltenie.

Félreértés ne essék, a beszámolóm nem teljeskörű. Elolvastam a kongresszusi vizsgálat eredményének kivonatát (az eredeti beszámoló kb. 20.000 oldal, azt azért nem vállaltam), a bírósági vallomásokat, visszaemlékezéseket, és most itt állok kukán. Fejem felett számos kérdőjel imbolyog, és kényszeredetten be kell valljam, hogy nem értem.
Nem értem az embereket. Nem értem, hogyan képes valaki lemészárolni félezer embert csak azért, mert fél, paranoiás, és mindenkiben a Vietkongot látja.
Nem értem az embereket, hogy miért ünnepelnek egy tömeggyilkost hősként. Még ha fegyvereseket ölt is meg, akkor is. Megölni 500 embert, aztán büszkén kiállni a pódiumra, hogy az közimádat fényében sütkérezzen? Emberek! Megölt 500 embert! Helló!
És nem értem az embereket, hogy egy embert, aki meghozta élete legnehezebb és leghelyesebb döntését, és megmentett 10 vietnámit a saját bajtársai elől, miért állítottak pellengérre és miért tartott 30 évig, mire megkapta az őt megillető elismerést?

A vietnámi háború egyik fordulópontja lett My Lai. Az amerikaiak úgy emlékeznek rá, hogy ez volt az a pont, amikor a közvélemény túlnyomó része elkezdte ellenezni a háborút. Mert rájöttek, milyen mocskos is.
Amikor pedig Amerika újra hadba indult, hogy "megvédje a demokráciát", csak ezúttal épp Irakban, a főtisztek így indították el embereiket: "Nehogy megismétlődjön My Lai".

Egy kérdésem volna csupán. Arra gondoltak, hogy többé ne legyenek civil áldozatok? Vagy inkább arra, hogy ne derüljön ki?