Távol-Kelet

Üdvözlök mindenkit a mai kis mesedélutánon. Vagy délelőttön. Esetleg estén vagy reggelen. Mindenki találja meg az olvasás napszakának megfelelő köszöntést, és húzza alá filctollal a monitoron.

Jelen történetünk Burmában játszódik, ami igazából Myanmar. Csodálatos ország ez, habár még életemben nem jártam ott, sőt, a közelében sem, de képekről és a hírekből már kialakult róla egyfajta képem. Esetleg ha azt mondom, hogy ott található a világ egyik legimpozánsabb építménye, a Shwedagon Paya, akkor talán oszlik a köd a tekintetek elől. Ha így sem, akkor esetleg ismerős lehet úgy az épület, hogy az Arany Pagoda. Ha pedig még így sem, akkor tekints balra, ott egy kép, arról tutira beugrik, miről van szó.

Nos, hogy történetünkhöz visszatérjek, ebben a gyönyörű országban az emberek hangyányit rosszul élnek. Ez persze annyiban nem meglepő, hogy brit gyarmat voltak egészen a második világháború végéig, és gyarmatnak lenni sajnos soha nem jelenti azt, hogy az adott tárgyország ebbéli státuszában oly hihetetlen fejlődésen megy keresztül, hogy lakói országukat földi Paradicsomnak kezdenék titulálni. Képünket pedig tovább színesíti, tónusát egyre inkább elsötétíti az is, hogy nagyjából százévente egyszer valamelyik riválisa mindig jól rárontott Burmára, kezdve a mongolokkal, aztán kínaiakkal, később pedig, csak mintegy a változatosság kedvéért, egy kis nyugati vért belekeverve portugálok is meglátogatták a gazdagabb városokat némi fakultatív fosztogatásra, majd betelepedtek a britek, akiket csak ideiglenesen sikerült a "felszabadító" japán hadseregnek kiebrudalni az országból. A kép tehát eléggé vöröses árnyalatúra sikeredett, és nem a kommunisták miatt (bár közel vannak), sokkal inkább a vér adott jellegzetes színt a kép alatti vászonnak. Ennyi pedig elég is a történelemórából és a túlburjánzó szófordulatokból, mert nem érünk a végére.
Jelenünkben ezt a gyönyörű országot egy kőkemény katonai junta irányítja, méghozzá vasmarokkal. És üvegszemmel. Ez utóbbi persze csak feltételezés, amely azon az elméleten alapul, hogy egy kormány csak akkor lehet ily mértékben negligens népének szenvedésére, ha azt valamilyen gátló tényező miatt nem látja. Például, mert vak. Természetesen ezt csak a javíthatatlan idealista mondatja velem, tudom, hogy egy diktatúra soha nem a népért van, hanem egy szűk, általában fegyveres rétegért, így nem is lenne várható tőle, hogy az egész nép igényeit és érdekeit tartsa szem előtt, de azért még a legkeményebb diktatúrákban is kell lennie egy bizonyos szintnek, ami alá nem süllyed egy kormány. Ezt a tézist a burmai kormány, ahogy azt szeretett matektanárom a középiskolában mondotta, indirekt úton próbálja bizonyítani. Megpróbál alulmúlni minden elképzelhető szintet, míg a végén valami megdől; vagy az állításom, vagy a kormány.

Történt ugyanis, hogy 2007-ben néhány ember megmozdult. Ez alatt nagyjából 8 ember értendő. Félelmetes tömeg ez, amire a karhatalom kénytelen volt rendőri erőket bevetni és a tüntetést kegyetlenül szétverni. No persze 8 emberrel azért könnyen el lehet bánni, őket meg azért fizetik, hogy rendet tartsanak, tehát ha már ott voltak, a néhány tüntetőn túl picit elvertek egy-két embert a passzív tömegből is, akik az eseményt figyelték.

És ekkor a kormány kihúzta a pakliból a Fekete Pétert, mert bizony erre az amúgy meglehetősen szelíd és spirituális életet élő buddhista szerzetesek picit kiakadtak, és a tüntetőkkel szolidaritást vállalva megtagadták a kormányerők szolgálatában álló személyektől és családjaiktól az "egyházi szentségeket". A mi kis szekuláris világunkban ettől a hírtől azért senki homlokán nem dagad ki az ér, de egy olyan országban, ahol a vallás, a hit az élet szerves, nélkülözhetetlen része, ez a cselekedet igencsak nagy társadalmi visszhangot váltott ki. Még a kormány is megállt mélán egy pillanatra, és buksi fejét vakargatva tanakodott önmagában, hogy akkor erre mit is kéne tenni. Főleg, hogy a lépés nem egy-két szerzetes partizánakciója volt, hanem jól szervezett, tömeges akció, amely végül kormányellenes tüntetésekben teljesedett ki tavaly (2007) szeptemberben. Húszezer szerzetes és apáca vezetett további néhány tízezer embert végig Yangon város utcáin, a már emlegetett Shwedagon Pagodától indulva.

Ha ez egy hollywoodi forgatókönyv lenne, akkor most a szerzetesek és a támogató tömeg elözönlené a kormányépületeket, bebörtönözné a kormány tagjait, és demokratikus választásokat írna ki, miközben a nap lemegy az Arany Pagoda háta mögött. És ez a különbség valóság és fikció között. Mert a valóságban néhány nappal a tüntetések után a különféle erőszakszervezetek szépen letörték a lázadást néhány szerzetes derekával egyetemben, járulékos kárként pedig Japán leírhat magának egy újságírót, aki volt olyan pofátlan, és foggal próbált elkapni egy kormánypárti pisztolygolyót. Nem sikerült neki... A tüntetéseknek vége szakadt, néhány száz szerzetest letartóztattak/megkínoztak/kivégeztek (csökkenő számsorrendben), az emberek pedig nem meglepő módon szétszéledtek, mindenki folytatta a napról napra tengődést. Csak ezúttal még elkeserítőbb körülmények között, mert a Nyugat, végtelen bölcsességében, úgy döntött, hogy kereskedelmi szankciókat vezet be Myanmar ellen, a turistáknak pedig megvan az a rossz szokásuk, hogy rizikós területekre nem akaródznak menni pénzt költeni. Így most a riksás fiú rosszabul él, mint egy éve, és s még rajta kívül mindenki más is, aki az idegenforgalomból próbál élni.

Ámde épp most olvastam, hogy Kína kinyújtotta óvó, szerető, de felettébb izmos kezét Myanmar felé, hogy gondoskodó atyaként magához vonja kallódó gyermekét. Vagy legalábbis annak természeti kincseit. Ugyanis földgázt találtak a burmai partok közelében, ami Kínának épp jól jön, úgyis sok a felesleges pénze a Nyugattal való kereskedelemnek hála, a földgáz pedig mindig jó befektetés, meleget ad, olcsó, és még közel is van. Kína tehát várhatóan évi 2 milliárd dollárért fog földgázt és egyéb nyersanyagot vásárolni Burmától, ez pedig az országnak gazdasági fellendülést jelent(hetne, ha a zsetont nem az a bizonyos szűk, fegyveres réteg nyúlná le egy az egyben. Mert ezt fogja csinálni. Ahogy csinálja a többi pénzzel is, amire rá tudja tenni a kezét. Azzal, amelyikkel épp nem a puskát fogja. Hiába, a katonaélet fárasztó, komoly munka ám megvédeni a hazát, így kell a lazítás. Keményen él, keményen dolgozik, és keményen szórakozik. A ház mögötti golfpályán.)

- Apu, miért lakik a katona bácsi nagy házban, mi pedig kicsiben? - kérdezi Shwe, a hatéves kisfiú.
- Áh, kisfiam, ezzel ne foglalkozz. Katonadolog...